„Még a legrendezetlenebb, »legemberibb« városok szerkezetében is fölfedezni az ideális, »mennyei« város szerkezetét. Az esendőség közepette a hibátlanságot. Ám ez fordítva is igaz. Mert nincs az a tökély, amelyben előbb vagy utóbb ne tűnne fel az esendőség, nincsen az a végérvényességre törekvő vágy, amely ne szembesülne saját kudarcával. Szélsőséges példa erre az 1932-ben megalapított Bereznyiki város a Szovjetunióban. A föld alatti hatalmas kálisókészletet a világ egyik legnagyobb vegyi kombinátjában dolgozták fel, amelyet rabok tízezrei építettek, köztük az akkor huszonegynéhány éves Varlam Salamov, aki később a Gulag krónikásaként a század egyik legnagyobb írója lett. A „fény városának” az első ötéves terv dicsőségét kellett örök időkre hirdetnie. A város, mivel a bányára épült rá, napjainkra a világ legnagyobb temetőjévé változott át: újabb és újabb helyeken omlik be a föld, váratlanul megnyíló, több száz méter átmérőjű, mély gödrök nyelnek el magán- és középületeket. A fény városa földi pokollá változott.”