Néha találkozunk, a Magyar Irodalom, meg én. Olyankor leülünk, megiszunk egy kávét, elbeszélgetünk erről-arról, érdeklődünk, hogy van a család. Mert hát azért ismerősök volnánk... Ő megtisztel azzal, hogy nem kéri, mondjak valamit az „íróságról”, én pedig viszonzásul nem faggatom, hogy milyen érzés Magyar Irodalomnak lenni. Hallgatunk, kortyolgatunk. Hol ő fizeti a kávét, hol én – egyikünk sem áll valami jól. Korrektek vagyunk, barátságosak, és némileg távolságtartók. Elváláskor enyhén, derékból meghajolunk és lassan, tagoltan, látványos udvariassággal köszönünk: – A viszontlátásra. – Mert azért sejtjük: előbb-utóbb újra összeakadunk majd valahol.
20%
Betöltés...
Betöltés...
