A drámatrilógia Márton László második drámakötete (Lepkék a kalapon, 1987). A Báthory Zsigmondról szóló verses drámahármas Erdély 16. század végi zavaros, intrikákkal, véres leszámolásokkal, zendülésekkel teli éveit dolgozza fel. Politikai cselszövések, személyes érdekek szülte ármánykodások befolyásolják a szereplők életét, miközben a történelem sorsfordító pillanatai kíméletlenül zúzzák szét az emberi szándékokat. Márton László a témaválasztás ellenére nem a magyar hagyományában ilyenkor megszokott tragédiát vagy történelmi drámát írt, hanem a barokk hagyományából merítve szomorújátékot, ami lehetővé tette számára, hogy eltekintsen az általa amúgy sem lehetségesnek tartott történelmi rekonstrukciótól. Márton ugyanis a nyelvre bízza a történelem megjelenítését: a szereplők, események nem annyira művének színpadi, mint inkább nyelvi terében jelennek meg. A szójátékok, metaforák, idézetek és hasonló fikcionalizáló nyelvi eszközök teremtik meg a valóságreferenciát megkérdőjelező szövegiséget. A történelem, az események, individuumok több egyértelműsíthetetlen szempont szerint ábrázoltatnak, és ebben az ábrázolásban a történelem, a politika és az emberi sors ismerete, megismerhetősége és az önismeret kérdései állnak a középpontban.